Nyár közepe, hőség és pór az utcán. Mi gyerekek játszottunk lenge ruhákban, és nagy érdeklődéssel, de csak perifériás látással figyeltünk élő sort egy udvar előtt. Ismeretlen emberek nagy számban nagyon városiasan, divatosan öltözve, egyszerű paraszt öltözékben egyaránt nagy meleg ellenére órákat várnak a kerítésen belül és kívül, utána eltűnnek örökre. Még érdekesebb a számunkra, amikor az utca végén leparkol egy egy drága autó vagy terepjáró, felverve nagy pórfelhőt, és benne érkező emberek szintén megjelennek és eltűnnek az udvaron.

Nekünk senki nem beszél arról a házról, gyerek nem lakik ott, úgy hogy ez egy nagy titok marad.
Ősszel iskolába mentem, már tanulással foglaltam el magam. De estenként jött az anyám, nagyon szerettem őt, és mivel az iskola előtti gyerekkoromat a nagy szüleimnél töltöttem, és most végre anyám mellett voltam, minden percemet vele akartam tölteni. De ő estenként szintén eltűnt abban a titokzatos udvarban. Egy alkalommal bátorkodtam és elmentem utána, hogy jöjjön már haza, mert nagyon hiányzott.

Érdekes látvány fogadott. Egy kisház állt az udvaron, benőve embermagasságú bokrokkal, az ablakok félig be voltak húzva, és csak padok álltak mindenhol. Volt ott még egy kis helység, egy külön házikó, beljebb a kertben bujt el, évekkel később ő benne átéltem a nagy ceremóniát.
Lélegzetemet visszafojtva besurrantam az ajtón. Az édes anyám ott ült több nő között, mindannyian figyelmesen hallgattak egy idős, pici nő beszédét. Ő még kisebbnek tűnt a nagy tölgyfa asztal mögött, mely vastag lábakon állt a szoba sarkában nagyon közel az ablakhoz, csupaszon. Mindenütt kártyapaklik voltak, nagy számban az ablakok párkányain, az asztal peremén, a kis komódon. Egy pár ikonon kívül szinte semmi nem volt a szobában, a padlón sem volt szőnyeg, sem futó nem hevert és mindenki utcai cipőben ült, olyan volt, mint egy pályaudvaron, átmeneti és könnyen tisztítható, semmi családias vagy személyest nem éreztem, és ettől még titokzatosabb és ijesztőbbnek tűnt az egész.

Oda mentem az anyámhoz, ő átölelt, de többet nem mozdult el, a figyelmét még mindig a hölgy beszédén szögezte. És én is hallgattam. Micsoda sztorik! Mesébe illő emberi történetek tárultak fel, hirtelen fordulatokkal, nagy kérdésekkel és előre megjósolt válaszokkal. Volt, amikor végig tudtam kísérni egy egy ember sorsát nem tudván kicsoda ő, csak azt, hogy ő volt a nő kliense és mi volt a nagy problémája és a kérdése.
Ettől a pillanattól én is lettem a női társaság részese, én is minden este ültem a tölgyfa asztal mellet és hallgattam a volt Szovjetunió minden tájáról érkező híreket, emberi történeteket. Már nem érdekeltek a barátaim, utcai játékok, csak a jósnő által kitárult élet eseményei. Volt, amikor rendőrség is felbukkant nála és ő segített a hatóságoknak. Viszont szörnyű dolgokat mesélte az után, emberek eltűnéséről, tárgyak megtalálásáról. A nő egy elismert jósnő volt.

Mivel az anyám törzsvendége volt nála, a nő a szomszédunk volt, gyakran én kihasználtam ezt és azzal a kifogással, hogy az anyámat keresem átmentem hozza. Leültem a padra az ablak közelében, sarokba bújva, és vártam az anyámat. A nő nem zavart el engem. Ott maradtam, amíg ő jósolt valakinek és én tárt szájal hallgattam és figyeltem ahogy kirakja a bűvös kártyáit.

Pókerezni már tudtam, de jósolni nem. Minden mozdulatát figyeltem és hozza fűződő szavát.
Néha azt éreztem, hogy nekem mutatja a barna elöregedett ujjaival, hogy melyik kártya kombinációt fejti meg. Láttam, ahogy cseréli a kártyapaklikat, az egyiket használja a másikat az ablakba teszi ki, azt mondván, hogy ki kell szellőztetniük a fejüket.
Ott töltöttem a gyerekkori éveimet.

Amíg 15 éves lettem és már érdekeltek a fiuk és az iskolai eredmények, magam is tudtam megjósolni a sorsomat. Attól az időszaktól kezdve egy kártyapakli volt a legjobb barátnőm.
Már nem volt időm üldögélni a szomszéd jósnőnél, hogy új híreket halljam, élni akartam és tudni akartam, hogy hogyan csináljam. Néha anyámat is megkérdeztem, ő nem kíváncsi, hogy mit mondanak a kártyáim? Azt válaszolta, hogy a jósnő világosan megjósolta a sorsát és többre nincs szüksége. De egyszer sírva fakadt és elpanaszolta, hogy a munkahelyen sikkasztással vádolnak. Én kivettettem a kártyáimat. Elmondtam, hogy kit keressen és mit csináljon, igaz gyerek nyelven fogalmaztam, de ő elhitt, vagy lehet, hogy nem volt más választása, ezt már sose tudhatom meg, de megtette. Az események lezajlottak és igazam lett. Az első, aki elismerte, hogy tudok jósolni az anyám volt, de ő volt az, aki ezért nagyon elítélt és megtiltotta, hogy tovább csináljam. Titokban jósolgattam magamnak, mert ha valaki egyszer rájön, hogy a világ nem csak látható és tapintható matériából áll, már nem tud másképp tekinteni rá.

Az egyetemi évek során megerősödött bennem a bizalmam a tanult „szakma” iránt, a jósnőtől kilesett tudás. És én szívesen megosztottam másokkal a tudásomat. Most is ég bennem a vágy hogy minél többet tudjam átadni nektek ebből a tudásból.

www.sorsanalizis.com

És mi volt a házikóban?
16 évesen, kisminkelve magamat és átöltözve, hogy a nő ne ismerjen fel, kilestem a saját kertünkből, mikor fejezi be a lekvár főzést a kertjében, átmentem hozza, és mint ha sosem találkoztam volna vele, letettem egy nagy fém érmét a tölgyfaasztalára és kértem, hogy jósoljon nekem. A nő úgy fogadott, ahogy én akartam, mint ha sose találkoztunk volna és kirakta a kártyákat. A mai napon is azt az életet élem, amit megjósolta nekem 16 éves koromban. Érdekes, hogy hogyan tudott beszélni velem szinte gyerekkel, és a hosszú életemet is leolvasta a kártyabábukból.
Hálás vagyok a sorsomnak, hogy összehozott vele, és most veletek.

Elérhetőségeim itt